Menedék

Vannak időszakok az életünkben, amikor olyanok vagyunk, mint Izrael népe, miután kijöttek Egyiptom földjéről. Éjjel és nappal az Úr vezette őket. Amikor a köd – vagy épp a tűzoszlop megállt, a nép is ekképpen cselekedett. Mózes kívánsága szerint (2Móz 33:15) ’az Úr arca is velük ment’. Jeleket és csodákat láttak: kettévált tengert, mannát, fürjeket, kőből fakadó vizet… Isten már Ábrahámnak odaígérte Kánaánt, de csak Józsué volt, aki bevonult.

A puszta Izrael számára nem büntetés volt, hanem jellenformálás. Sőt, felkészítés is volt. Ezt jelentette a puszta Jézusnak is: felkészítés. A puszta félelmetes hely: kopár, kietlen, ijesztő. A múltunk csontvázai és a (vélt vagy valós) jövőnk árnyai megtalálhatók ott.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időnként a puszta nem annyira szörnyű hely. Van, hogy Isten vezet minket, akár Izraelt vezette.

De mi van akkor, amikor nincs vezetés. Nincs ködoszlop nincs tűzoszlop, és Isten arca sem jön velünk? Ilyenkor egyedül kell továbbmenni?

Igen, de Isten előkészítette az utat. Egyet tudunk: az irányt. Mennünk kell előre, vagy épp várunk kell. Részemről az a helyzet, hogy várnom kell, hogy lehet, hogy a te életedben a „Menj előre!” parancs van érvényben.

Én kaptam nagy kijelentéseket, de a szellemi valóság nagyon nincs összhangban a fizikai valótlansággal. Egyelőre összeegyeztethetetlen a kettő.

Tudom, hogy igaz, amit Jézus mondott János evangéliumában:

„Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Ján 12:24)

Lehet, hogy most ezen igazság alapján dolgozik Isten az életemben. Ettől függetlenül nem értem és nem látom át Isten tervét és szándékát.

Időnként sokáig hallgat, aztán mond valamit és ismét hallgatás következik. Nehezek ezek a néma időszakok, de azért megyünk át ezen, mert Ő tudja, képesek vagyunk rá. 

Az előttünk lévő áldások nagyobbak lesznek, mint a csaták mögöttünk!