„Fogadd el, hogy Isten teremtménye vagy, adj hálát érte, hogy így teremtett. Köszönd meg és bízzál benne, hogy átfog formálni a neki tetsző emberré.” (Tim Lahaye)
Valami rosszat kell tenned, hogy felismerd mi is hiba... Valami súlyosat, hogy igazán hálás tudj lenni a megmentő kezekért... Mert a sok szabálynak leegyszerűsített határok világosítanak fel arról, hogy okkal történt mindaz, amit a világ mítosznak tart.
Az én életem példázza a hibák sokaságát. Gyermekként tudomást sem vettem a körülöttem lévő világról, nem tudtam felmérni igazán azt, miért születtem éppen abba a családba, ahová.
Sokszor arra gondolok, bárcsak maradtam volna ebben a tudatlanságban. Hétévesen jöttem rá arra, hogy milyen nehéz körülmények között élek. Sokat sírtam azért, mennyire gyűlölöm a szüleimet, hogy nem tudnak nekem s a testvéreimnek biztosítani jó körülményt. Gyűlöltem az alkoholt, ami elvette édesapám eszét, azt a szagot is gyűlöltem, amit kiárasztott az a szoba, ahol aludt, és gyűlöltem a szavát, ami nem mondta nekem: szeretlek, írisz! Nagyon hiányzott ez nekem.
Évek múltán ugyancsak egy szembesítésem volt az élettől. Ekkor már a tizenéves világomat éltem, mint minden más fiatal, én is kerestem a helyem a nagyok között. Az érvényesülést, az elfogadást, amit nem tudtam magamba szívni az otthonból. Ekkor halvány reményt édesanyám nyújtott. Mindig küszködött, próbálta eltakarni a rosszat jóval, megmutatta mi az érték, amiért élnem kell. Miatta mondhatom azt, hogy a rossz között is sok jó megbújt. Tizenhárom évesen én lettem a lelkitársa. Mindent nekem mondott el. Sokszor én voltam az, aki a testvéreim felett is álltam, mint nevelő. Ez az, ami kiütött teljesen. Ez később már sajnos nagyon nagy teher volt számomra. Mindezek mellett folyamatosan részt vettem a helyi gyülekezet istentiszteletén. Kislánykoromban kerültem oda, amikor még szüleim alkalomadtán oda eljártak. Őszinte bevallásom szerint a társaság vonzott legjobban, az az összetartás és szeretet, amit képviseltek, és mindezt egységbe tudták leadni felém, külön-külön valahogy elhalványult, nem volt erőteljes, csak egyben, csomagszerűen kaptam tőlünk a segítséget. Jó érzés volt, egyben reményt keltő, hogy nem egy kis semmiség vagyok ebben a világban. Egy idő után innen is elszéledtem. Makacsságom révén nem elégedtem a meg "Leggel" , a legjobb öleléssel, a legjobb nevetéssel... Nekem kellett valami más. A más a szó szerinti sötétség volt... Következett a metal és a punk zene iránti vonzalmam. Ebben a zenei műfajban kerestem önmagam, ám nem volt befogadó, a társaság, ami e körül mozgott. Kitaszított és hülyének nézett, mert nem voltam elég erős a haragvásban és a bűnözésben. Ez a (nevezzük) behódolási időszakom két évig elhúzódott.
Közben folyamatosan tartotta velem a kapcsolatot a másik (gyülekezeti) társaság is, és egy napon levél érkezett a címemre, egy meghívó levél, "Amiképpen mi is..." nevezetű táborba. Vonakodtam, hogy elmenjek-e. Nem értettem, hogy miért akarnak látni azok után, hogy két évig tudomást sem vettem róluk. Hosszabb gondolkodás után, válaszként egy "Szívesen elmegyek"-et küldtem...
Folytatása következik!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.