Menedék

 Az éjjel egy nagyon furcsa álmom volt.
Hegyek között voltam, egy kanyonszerű képződményben. A szurdok alján egy folyócska folydogált. A kanyon hasonlóan nézett ki, mint a grand kanyon, csupán az volt a különbség, hogy a kanyonfalban egy néhány méter széles perem húzódott végig több száz méter magasságban. A perem felett pedig még legalább 100 méter sziklafal tornyosult az égbe. Ott sétáltam ezen a peremen és csodáltam az alattam húzódó táj szépségét.

Egyszer csak hatalmas fellegek jelentek meg az égen és elkezdett ömleni az eső. Egy ilyen helyen egy hevesebb eső végzetes kimenetelű lehet, mert a sziklafalról alázúduló víz elmoshat akármikor, a békésen folydogáló folyócska pedig hatalmas dühöngő folyammá duzzadhat. Ezt nagyon jól tudtam – különös, hogy álmunkba mennyi mindent végigmérlegelünk…

Elindultam rohamtempóban a szurdok legközelebbi kijárata felé, de rá kellett döbbenjek, nem vagyok elég gyors. Ugyanis néhány pillanat alatt az eső annyira zuhogott, hogy a folyó majdnem elérte a peremet, ahol voltam, és a sziklafal tetejéről is gyors ütemben zúdult alá a víz. Tudtam, hogy nem sok esélyem van. A helyzetem reménytelennek látszott, de ráébredtem valamire: én tudom azt, hogy ilyenkor is van mibe kapaszkodni: van egy Istenem, aki bármit megtehet. Istenhez kiáltottam, hogy mentsen meg! Abban a pillanatban, ahogy ezt megtettem visszaállt a kanyon eredeti állapota, olyan volt, mint a vihar előtt: csendes, nyugodt, gyönyörű.

Sokszor nincs más megoldás, csupán annyi, hogy Istenhez kiáltunk. Hiszek abban, hogy oka volt, hogy ezt álmodtam. Nagyon erősen éreztem, hogy ezt az álmomat ide le kell írnom. Nem tudom, hogy Isten, hogy akarja majd ezt felhasználni, de hiszem, hogy megteszi.