Menedék

 Már egészen gyermekkorom óta elhittem azt, hogy van Isten. Nagymamám vallásos, hetente jártam vele a templomba. Mégis ott volt bennem a kérdés, hogy mennyire valódi ez az Isten. Csak olyan távolról szemlélődő, vagy egy olyan személy, akivel lehet személyes kapcsolatban lenni. Nem történt semmi előrelépés ebben a kapcsolatban egészen addig, amíg a középiskola első évében nem kerültem egy olyan eseménnyel, ami miatt most olyan a világszemléletem amilyen. Nem volt épp idilli ez az első év. Sokan rám szálltak és mivel nem voltam agresszív sosem, így többször ellátták a bajom.

Úgy gondoltam, hogy az agressziót kerülni kell, és még magamat sem védhetem meg. (igen, önértékelésem nem volt akkor épp a toppon. Eltűrtem, mert az általános iskolában se kaptam mást, csak folyamatos piszkálást. Azt gondoltam nekem ez jár.) egyébként nagyon jól mentek a tanulmányaim, és ezzel sok mindenki visszaélt… csináljam meg a házi feladatot más helyett, segítsek a dolgozatban stb.

Leuraltak, és nem tettem ellene semmit. . Kollégista voltam, és több bentlakóra az volt a jellemző, hogy éjjel kilógnak a kollégiumból bulizni, inni, ehhez még a szobák ablakán lévő rácsot is képesek volt leszerelni, majd vissza, amikor visszaértek. Teltek a hetek, a hónapok, és valamikor november elején úgy döntöttem, hogy ennek véget kell vetni, és elindultam a vonatállomásra. Miközben sétáltam minden átfutott az agyamon.

A gyermekkorom, az általános iskolai sérelmek, minden. Elég volt, nem akartam több fájdalmat már. Láttam, hogy jön a vonat, így leléptem a sínekre. A vonat egyre közelebb ért, de én nem éreztem félelmet, tulajdonképpen akkor semmit nem éreztem. Mielőtt azonban a vonat ellátta volna a bajom, valaki visszarántott. Így nem futott sínre az életem, de egy jókora érzelmi sokkot kaptam. Egy olyan esemény volt ez, amely gondolkodásra sarkallt. Mi értelme is van az életemnek, és mi legyen ezek után?