Amiképpen mi is... Amiképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek... Ez volt a fő gondolatmenete az egész tábornak. Ebben a tíz napban emberek fogalmazták meg számomra, hogy miért voltam eddig szerencsétlen, ebben a tíz napban döbbentem rá, hogy igazából az ember az csak egy eszköz, egy üzenet átadásához, ebben a tíz napban véglegesen tudatosult bennem az a gyermeki naivitásnak hitt istenképem, az olyan istenkép, ami tényleges és valódi.
A legnehezebbel kellett szembe néznem. A megbocsájtással. Tudtam, hogy lépnem kell.
Egy estén egy fiatalember beszélt arról, hogyan éli az élet. Elmesélte, hogy tinédzserekkel foglalkozik, olyanokkal, akiknek a szüleik kábítószer függők vagy alkoholisták. Akik nem láttak mást reményt az életben, minthogy ők is azzá formálódjak, mint amilyenek a szüleik voltak. Elmesélte, hogy mennyire fájdalmas azt látni, hogy kialudt a fény a szemükből, hogy nem tudnak előre nézni, hogy a kilátástalanság beletaszította őket egy olyan gödörbe, ami a szüleik iránti mély gyűlölet és a szeretetlenség tetőfokáig bekeblezte őket, és ebből a leláncolt állapotból nem tudja őket senki kivenni.
Nem tudja kivenni, mivel a megbocsájtást nem ismerték meg.
Meg kell ismerni? Tettem fel magamnak a kérdést. És ez valóban megoldást ad? Valóban meg kell bocsájtanom nekem, Víg Írisznek? Nem értettem.
Aztán folytatta: nem ismerték meg annak a letevésnek az ismeretét, ami minden súlyt ledob, ami minden gyűlöletet kiöl és helyére egy új értelmet ad, egy új látásmódot. Nem ismerték meg azt a megbocsájtást, akit Jézus Krisztusnak hívnak.
Jézus Krisztus ugyanis egy olyan személy, aki valóban azért jelent meg itt a földön, hogy minden olyan fájdalmat és gyűlöletet, kitaszítottságot elvegyen tőlünk emberektől, amik azért vannak rajtuk mert mások által vagy éppen maguk miatt kerültek rá. Azért jött, hogy ezeket a láthatatlan terheket levegye és eltaszítsa messze-messze, hogy még a nyomását, a hűlt helyét se érezzük többé. Mi volt az értelme ennek? Az, hogy valójában olyan terhet akart levenni, amiért ők tehettek, és amivel őt bántották. Minden olyan gyűlölet, rosszindulat, ami bennünk van, az mind ellene irányult. Mégis mit tett ez a személy? Eltekintett ettől, és azt mondta, rendben van, én ezt megbocsájtom és segítek a felépülésben. Ezzel a lépésével tudott változást hozni. Ezzel a döntéssel tudott reményt adni a reménytelennek. Ez a kulcs ahhoz, jobb legyél, mint a másik.
Itt dőlt el életem fő momentuma. Erősen éreztem a döntéshozatal nyomását a fejem felett. Tudtam, igazán tudatában voltam, hogy meg kell bocsájtanom édesapám agresszivitását felém nézve, hogy el kell engednem azt a szomorúságot, ami azért van, mert sohasem szeretett igazán, és azt is tudtam, hogy ebben Jézus Krisztus nyújthat nekem segítséget.
Megengedtem neki, hogy segítsen. Hogyan? Imádkozás által, ezt kértem: tudomásul vettem, most már tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy mit kell tennem, tisztában vagyok vele, hogy meg kell bocsájtanom. Megteszem. Kérlek, mutasd hát meg, hogyan éljek tovább ezentúl! Ekkor lettem más, mit a többi ember.
Az életem forduló pontja tehát ez volt, mikor rádöbbentem, hogy el kell engedni azokat a dolgokat, amelyek fogva tartanak, és még akkor is, ha éppenséggel a másik tehet róla. Megtanultam azt, hogy az a bizonyos személy, akihez én imádkoztam, létezik. Létezik bizony és valósággal megismerhető. Megismerhető az a könyv által, amit bibliának neveznek. Ez a könyv nyújtja számomra a reményt az élethez, sokszor kétségbeesés és szomorúság tör rám, s bele olvasva rátalálok az örömhöz vezető útra.
A felismertem, hogy ez a könyv nem mítosz, nem mese, amit elregéltek olykor-olykor a dajkák a gyermekeknek. És nem is törvények felsorakoztatása, amit csakis azt ordítja: semmirekellő.
Sokkal több ennél. Csordultig van egy olyan erővel, ami egy hatalmast képvisel, a hatalmast mely időn túl létezik, ugyanakkor tudja, milyen olyannak lenni, aki én vagyok, én ki ember. Ez a hatalmas ugyanis Isten. Felé fordulva élem le az életem. Felé fordulva számlálom azokat a pillanatokat, amik jók, felé fordulva ismertem meg mi is az igazi élet.
Az élet mely göröngyökkel teli, ami az örömöt mosolyban és hálaadással fejezik ki. Az élet mi rövid és sokszor távoli. Az élet, ami már nem az enyém, hanem Jézus Krisztusé.
Jézus Krisztusé, aki azért jött, hogy változtasson!
Engem és téged is, ki ezt olvasod.
“A győztest fehér ruhába öltöztetik. Nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem megvallom majd atyám és angyalai előtt.” (Jel. 3:5)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.