Menedék

A jeruzsálemi Templomban,  belül egy vastag függöny helyezkedett el. Ez választotta ketté a Templom belső terét. A kisebbik terület volt a Szentek Szentje. Itt helyezkedett el a Frigyláda is. Ide csak évente egyszer és csak is egy személy léphetett be: a főpap, aki áldozatot mutatott be istennek I népért.

Vissza a kárpithoz. Ez a kárpit nem csupán egy valóságos elszeparáló tényező volt, hanem szellemi jelentősége is volt. Elválasztotta a népet Isten közvetlen jelenlététől, lényétől.
Amikor viszont Jézus meghalt, kettészakadt a kárpit és az elválasztottságunk megszűnt.

 Minden áldás, minden jó dolog, amit Isten valaha nekünk akar adni, az a kárpit mögül származik. Vagyis Istentől jön. Isten jelenléte egyenlő az áldással.
Miért is fontos ez? A reménység az Isten jelenlétéből, és Istenből táplálkozik.

Egy hasonlattal élve: az életünk egy fa, és Isten jelenléte az életadó víz. Ha a fa gyökere - ami esetünkben a reménységet szimbolizálja - kapcsolatba kerül a vízzel - vagyis Istennel, az ő jelenlétével -, akkor egy áldásokkal teli életünk lesz. A reménységünket helyezhetjük földi dolgokba, melyek mind múlandók, de helyezhetjük mennyei értékekbe is, melyek örökkévalók.
A reménység lelkünk biztos és erős horgonya, amely beljebb hatol a kárpitnál. (Zsid. 6,18-19)
A Templomnak a kárpit mögötti tere közvetlen összeköttetésben állt Istennel, sőt ha úgy tetszik, a szentek szentje egy mennyei valóságot képviselt. Isten világának és valóságának egy csepp kis szelete volt, mely képviseltette magát a földön, közöttünk.

Ebbe a valóságba hatol be a reménységünk, és ez a valóság tartja fenn az életünket. Ez egy olyan biztos pont, amibe bátran kapaszkodhatunk.
Horgonyozzunk le Istenben!